Egy állat nem tud pózolni, nem érti az instrukciókat – hogyan mesélsz el mégis egy történetet, ha a főszereplőd nem hajlandó együttműködni?
A legfontosabb a türelem. Meg kell figyelni az állatot, időt adni neki, és lassan nyitni felé. Ugyanúgy egyedi karakterek, mint mi: van, amelyik azonnal jönne simogatásért, más inkább visszahúzódó.
Nem minden kutyával alakul ki “kapcsolat”. Volt olyan, akivel csak egy rövid kézszimatolásig jutottunk, utána teljesen a gazdájára fókuszált. Ilyenkor nem erőltetek semmit – inkább háttérbe húzódom, és szinte észrevétlenül örökítem meg a pillanatokat.
Ha fiatalabb vagy kevésbé instruálható állattal dolgozom, több az akció, a mozgás, a szabad játék. Ilyenkor nem beállított jelenetekben gondolkodom, hanem energiában és pillanatokban. Szerencsére a mai technika ezt már nagyon szépen leköveti.
A lovak teljesen más világ. Volt egy emlékezetes fotózásom, amikor a ló nem tudott megnyugodni egy pillanatra sem – idegen volt neki minden, ráadásul nem is a saját gazdájával érkezett. Egy tavi, “tündéres” koncepciót terveztünk, a kézzel készített koronám végül a vízben landolt, a kutya pedig úgy döntött, hogy ez a tökéletes alkalom egy kis “extra illatosításra”, és boldogan belehempergett abba, amit a ló maga mögött hagyott.
Kaotikus volt, de pont ezek a helyzetek emlékezetesek. A legfontosabb mindig a biztonság, a történet pedig attól lesz jó, hogy alkalmazkodsz ahhoz, ami történik.
A főként írott szövegekkel dolgozó PR-szakmából érkeztél meg a fotózás, az állatfotózás világába. Mikor érezted ezt a hívást és hogyan zajlott az utad?
Nem egyik napról a másikra. Már a PR-os időszakomban is fotóztam, főleg portrékat, de mindig vonzottak a tematikus, történetmesélős irányok.
Az állatok szeretete és a vizualitás mindig érdekelt, csak klasszikus értelemben nem volt meg hozzá a kézügyességem – például a rajzolás sosem ment igazán. A fotózásban viszont megtaláltam ezt az eszközt: a kamera “megrajzolja” helyettem a képet, én pedig a fotózással és az utómunkával tudom formálni.
Nagyon vonzott az is, hogy egyfajta hibrid munka: egyszerre kreatív alkotás és kint lét a természetben, gyönyörű helyszíneken, egy kis kiszakadás a városi közegből.
A fordulópont a képzés végén jött. Az egyik vizsgamunkám egy kutyás projekt volt, amihez idegeneket szólítottam le a parkban. Ez nagyon komfortzónán kívüli volt – sok visszautasítással –, de végül itt állt össze bennem, hogy ez az én irányom.
Viszont pont ez az időszak tanított meg arra, hogy ha valamit igazán szeretnél, akkor át kell menni ezeken a kényelmetlen helyzeteken is. És végül ez lett az első igazán tudatos, dedikált kutyafotós projektem.
Skóciában tanultad a fotózást. Mik voltak a legfontosabb dolgok (szakmai tapasztalatok, skillek), amiket onnan magaddal tudtál hozni?
Skóciára tényleg igaz az a mondás, hogy egy nap alatt négy évszak is lezajlik – és ezt fotósként nagyon gyorsan megtanulod kezelni. Az egyik legnagyobb tanulság az alkalmazkodás volt: nem a “tökéletes körülményekre” vársz, hanem megtanulsz dolgozni erős szélben, esőben, változó fényekkel. Sokszor az állatok sokkal jobban bírják ezeket a körülményeket, mint mi.
A kinti oktatás szemlélete is kicsit más volt. Természetesen volt elméleti rész, de utána a legtöbb kurzus szabadon feldolgozandó feladatokra épült, minimális instrukciókkal. Ez elsőre ijesztő volt, viszont pont ez adott nagy szabadságot – és kényszerített rá, hogy elkezdjem kialakítani a saját látásmódomat, ne csak “megoldjam” a feladatot.
A képzésre több országból érkeztünk, ami rengeteget adott látásmódban. Ugyanarra a témára teljesen különböző megközelítéseket láttam, és ez segített kilépni a saját megszokott gondolkodásomból.
Talán, ami a legfontosabb: segített megtalálni a saját irányomat. A sokféle kurzus és a szabadság együtt adott teret arra, hogy kipróbáljak több stílust, és végül letisztuljon, mi az, ami igazán közel áll hozzám.
Aztán ikrek, hazaköltözés, gyökeresen más élet – és közben profi fotós maradtál. Mikor érezted először, hogy a saját életed is olyan történet lett, amit érdemes lenne megörökíteni?
Az ikrek születése után egy ideig túlélő üzemmódban voltam. Ilyenkor nem nagyon gondolkodik az ember történetekben, inkább csak próbál helytállni nap mint nap.
Amikor újra kézbe vettem a kamerát, az egyfajta visszatalálás volt önmagamhoz. Segített kilépni egy kicsit az anyaság világából, és újra kapcsolódni – emberekhez, állatokhoz, és az alkotói részemhez.
Az életem sosem egy előre megtervezett történet volt, inkább sok kisebb döntés alakította. Skóciába például csak két évet terveztünk maradni, aztán jött a Covid, munka, gyerekek – és közben a fotózás is egyre fontosabb lett.
Próbáltam rugalmasan reagálni arra, ami jön, a hazaköltözés is tervben volt, csak az út nem úgy alakult, ahogy elképzeltük.
Talán pont ebben a folyamatban jött a felismerés, hogy ez már önmagában egy történet – nem tökéletes, hanem valós, alakuló és őszinte.
A díj, amit legutóbb kaptál mit jelent számodra: elismerést, visszaigazolást, vagy valami mást? És mit mondott volna erre az a lány, aki annak idején kilépett a PRBK-ból (vagyis akkor még Próbakőből), hogy fotózni tanuljon?
A díj számomra elsősorban visszaigazolás. Nem abban az értelemben, hogy “megérkeztem”, hanem inkább abban, hogy az az út, amit sokszor bizonytalanul, kérdésekkel telve jártam, működik.
Sok döntés nem volt teljesen tudatos vagy előre megtervezett, inkább lépésről lépésre alakult ki minden. Ezért egy ilyen elismerés kicsit megállít, és azt mondja: jó irányba haladsz.
És ha visszagondolok arra a lányra, aki kilépett a PRBK-ból, valószínűleg meglepődne – de közben talán meg is nyugodna. Azt hiszem, annyit mondana: „oké, akkor érdemes volt kockáztatni.”
Ha valaki holnap nekivágna annak, hogy megtalálja a saját történetét – akár karrierben, akár alkotásban – mit mondanál neki az első lépésről?
Az első lépés az, hogy figyelj arra, mi az, ami tényleg feltölt – és merj elindulni ebbe az irányba akkor is, ha még nem látod a teljes utat.
Nekem ebben szerencsém is volt, mert nagyon támogató a férjem. Akkor is hitt bennem, amikor én magamban kevésbé. Az egyetem és a sok év tanulás után sokan úgy érzik, hogy egy kijelölt úton kell továbbmenni, de idővel rájöttem, hogy nem ez számít, hanem az, hogy mi ad hosszú távon energiát. És közben egyáltalán nem érzem azt, hogy bármi elveszett volna – a korábbi tanulmányaim, valamint munkahelyi tapasztalataim mind hozzájárulnak ahhoz, amit most csinálok.
Közben az üzleti oldalát is figyeltem: már Skóciából néztem a veszprémi piacot, és azt láttam, hogy még nem telített, így lehetőségem van egyedi irányt képviselni.
Számomra az volt a kulcs, hogy hagytam magam változni, és nem akartam mindent előre kontrollálni. A történet menet közben áll össze.
Szabó B. Cintia
Kisállat- és kutyafotós, aki 2021 óta dolgozik vállalkozóként. Dundee-ban kezdte pályáját, majd 2025-től Veszprémben folytatja, teljes körű fotós szolgáltatást nyújtva. Korábban a PRBK Kommunikációnál PR- és kommunikációs asszisztensként dolgozott, ahol tartalomgyártásban, közösségi média kezelésében és kampányok megvalósításában vett részt. Fotográfia tanulmányait a Dundee and Angus College-ban végezte, emellett kommunikáció és média (PR) alapképzést szerzett a Szegedi Tudományegyetemen.
